Danilo Mitic és Ana Jankovic utolsó reggelijüket töltötték együtt. Danilo aznap indult Angliába, hogy gyarapítsa a balkáni bevándorlók népes táborát, és remélhetőleg megalapozza közös jövőjüket Anával, még ha ez azt is jelenti, hogy napi 10 órában kell pucolnia a szart egy lepukkant étterem mellékhelységében. Bármit megtett volna, hogy kitörjön ebből a szürke, ólmos kilátástalanságból és ne kelljen minden nap ugyanazt reggelizniük, azt a sertésfejből készült gusztustalan májkrémet a sarki közértből.

Petar Andric egyedül reggelizett a város másik végében. Ő nem volt rászorulva a májkrémre, elég pénzt vitt haza havonta. Persze, ha esetleg ő is Daniloék helyzetében lenne, akkor sem enne ilyesmit. Petar Andric vegetáriánus volt. Na nem mintha annyira szerette volna az állatokat, minden élőlényt egyformán gyűlölt, hanem mert egyszerűen undorodott a hústól. Így, mint az év összes többi magányos napján, egy könnyed salátával csillapította étvágyát.

Danilo és Ana már öt éve együtt voltak. Sosem volt köztük az az igazi, lángoló szerelem, amire a fiúk pubertáskorig, a nők meg életük végéig vágynak. Egyszerűen összeillettek, megszokták egymást, és lassan egybeforrtak. Úgy érezték, a kapcsolatuk elég erős ahhoz, hogy kibírjon pár évnyi távollétet egy szebb jövő reményében. Épp ezért csendben, szótlanul falatozták a májkrémes kenyeret, abban a tudatban, hogy egyszer majd jobb lesz.

7 óra 30. Ideje volt, hogy Petar Andric munkába induljon. Átvágott a kerten a hatalmas garázshoz, ahol a munkaeszköze állt. Egy Ikraus Z80. Igen, Petar Andric buszsofőr volt. Furcsa foglalkozás ez egy diplomás mérnöknek, pláne hogy kítűnő eredménnyel végzett. A probléma az volt, hogy nem csupán magna cum laude, de persona non grata titulussal is. Messziről sugárzott belőle az embergyűlölet, és ez a legmerészebb munkaadókat is elriasztotta. Egyetlen céget kivéve...

A legnagyobb problémát Danilo számára a kijutás jelentette. Nagyon kevés félretett pénzük volt, ezért a repülőút egyből kiesett. Nézett vasúti csatlakozásokat, de úgy sem volt sokkal olcsóbb. Egy nap a közeli parkban sétáltak Ana-val, mikor észrevettek egy apróhirdetést az egyik póznán. "Olcsó, last minute buszjáratok Angliába." Pont kapóra jött. Felhívták a telefonszámot, ahol azt mondták, alig 500 dínárért vállalják a fuvart. Ez pofátlanul olcsó összeg volt, épp ezért elkezdtek gondolkozni azon, hogy hol lehet az átverés, de nem jöttek rá. Azt mondták, hogy most indult a cég, és fel akarják futtatni, ezért ez az akció. Danilo és Ana nem tudhatta, de ez szemenszedett hazugság volt. A cég már nagyon régóta üzemelt. 1992-ben, közel 15 éve, ők vették fel a friss végzős Petar Andric-ot, egy olyan ajánlattal, amit nem igazán tudott volna visszautasítani. Nem is tette.

A busz nem a pályaudvarról indult, hanem a közeli főútról. Danilo és Ana már fél órával a kitűzött indulás előtt ott voltak. A busz még sehol. Beálltak egy árkád alá, de még így sem menekülhettek meg a nyirkos novemberi esőpermettől, amely szép lassan átette magát rongyos kabátjukon. A hideg miatt Ana odabújt Danilohoz, aki fél szemmel folyton a főutat kémlelte. Voltak más utasok is, egész kis tömeg gyűlt össze. Legtöbbjük nagy, fekete esernyővel érkezett, és a megbeszélt helyen ácsorogtak. Nem volt nagy hangzavar, senkinek sem volt kedve beszélni. Anglia a remény országaként élt mindenkinek a fejében, most mégis úgy érezték magukat, mint disznók a vágóhíd felé menet. Akik a megállóból kémlelték a ködbe vesző főutat, ekkor látták meg az érkező buszt.

Petar Andric megérkezett az állomás elé. Bármennyire is unalmas és szürke volt a munkája, legalább kis változatosságot biztosított, hogy mindig máshonnan kellett indulnia. Csak a célállomás volt ugyanaz. Behúzta a kéziféket és kinyitotta az ajtókat. A buszt elözönlötték a felfelé igyekvő utasok, mint hangyák a döglött sáskát. Danilo szállt fel utoljára. Az ablak mellé ült, és a mocskos ablakon át nézte az esőben álldogáló Anát. Csendes, rezignált beletörődés. Majd hívja, meg ír, meg visszatér és vesznek egy lakást. Egy kis garzont, ami csak az övék, és maguk mögött hagyják a piás főbérlőt, az üvöltve baszó szomszédokat, és ha szerencséjük van, az egész elcseszett betondzsungelt is, ahol felnőttek. Petar Andric jelezte, hogy indulnak és bezárta az ajtókat. Danilo utolsó képe Anáról egy elmosódott paca volt, melyet az ablakon legördülő vízcseppek torzítottak ezerfelé.

Petar kerülte a nagyvárosokat és az országutakat, minden olyan helyet, ahol esélyes volt a közúti ellenőrzés. Sok évnyi rutinja volt ebben. Csak egyszer állt meg pihenőre, azt is akkor, mikor lement már a nap.

Danilo leszállt a buszról, és kunyerált egy cigarettát a busznak dőlve dohányzó kalapos embertől. Rágyújtott és csendben merengve hallgatta a tücskök ciripelését. Furcsállta, hogy ilyenkor még vannak tücskök. Alig volt pár fok, még a cigarettafüst is fagyos, fehér masszaként gomolygott a holdfényben. Vajon mit csinálhat most Ana? Biztos vacsorázik. Biztos megint májkrémet. Nem számít. Vissza fog térni hozzá, és minden máshogyan lesz. Petar beindította a motort, jelezve, hogy indulnak tovább. Ő az egész pihenő alatt nem szállt ki a vezetőfülkéből. Nem akart közösködni ezekkel az emberekkel. Nem is lett volna értelme erre a kis időre. Pár óra múlva mind halottak lesznek.

Nem tudta pontosan a gáz összetételét, se a hatásmechanizmusát, az nem az ő feladata volt. Neki csak pár módosítást kellett végeznie a buszon, légszigetelés meg hasonlók, és leszállítania a rakományt. Megvárta amíg az utasok nagy része elaludt, ez olyan 10-11 óra magasságában következett be, majd megnyitotta a gázt, és pár perc múlva már csak élettelen testek hevertek az utastérben. Semmi pánik, semmi agonizálás. Mindig csendben távoztak.

Danilo is aludt. Azt álmodta, hogy a tengerparton vannak Anával. Ez visszatérő álma volt, pedig sosem volt még a tengernél. Ana a parton állt, Danilo pedig úszott felé a kristálytiszta vízben. Ekkor mindig elkapta egy áramlat, és elkezdte húzni befelé. Hiába küzdött, egyre gyorsabban távolodott a parttól. A napot viharfelhők takarták el, és a hullámok egyre magasabban tornyosultak fölé, ő meg csak sodródott befele. Hátrenézett és meglátta, ahogy megnyílik a tenger. Ilyenkor mindig felébredt, de ez a mostani álom más volt. Tudta, hogy álmodik, mégsem tudott szabadulni. Elkapta a hatalmas örvény, és lehúzta a mélybe. Próbált feljönni levegőért, de nem sikerült. Érezte, ahogy a sós tengervíz megtölti a tüdejét. Legyőzte az ismeretlen.

A sorompó felemelkedett és Petar Andric lassan áthajtott az üzemen. Megállt az egyik hangárban, és kinyitotta az ajtókat. Pár gázmaszkos szállt fel, hogy kipakolják a buszt. A plexi mögül biccentett nekik. Alig negyed óra alatt végeztek, gyakorlott csapat volt. A hangár közepén levetkőztették a tetemeket, kiszedték a ruhákból a személyes iratokat, értéktárgyakat, melyeknek egy része az égetőbe, másik része meg a munkások zsebébe vándorolt. A meztelen holttesteket egy másik helységbe vitték. Bár Petar Andric sosem látta a saját szemével, jól tudta, hogy mit csináltak velük.

Ana hónapokig várt rá, hogy Danilo felkeresse, de mindhiába. Egy idő után kezdett meginogni a bizalma. Lehet, hogy esze ágában sem volt visszajönni többet. Lehet, hogy szerzett egy jól fizető munkát, és megismerkedett valami pénzes angol nővel. Lehet, hogy hazudott és mégis itthagyta a mocsokban, hogy nap-nap után májkrémet egyen a sarki közértből egy omladozó panellakás nyolcadik emeleti konyhájában.

Egy nap reggeli közben mócsingra harapott. Furcsa, keserű íz öntötte el a száját. Nem tudta elég gyorsan kiköpni: a keserűség elöntötte a gyomrát, a végtagjait, egész testét és lelkét. Bánatában fogta magát, átkopogott a szomszéd gimnazista sráchoz és leszopta. Azóta együtt vannak.

Teltek-múltak az évek, de a keserűség nem akart szűnni. Azt a furcsa, maró ízt örökké érezte a szájában. Bár Ana nem tudhatta, de a mócsing, amit a májkrémben talált aznap reggel, egy rosszul darált darab volt Danilo szívéből....