1

Az esküvői fotós nem azért volt izgalmas karakter számomra, mert orbitális méretű mellei voltak, hanem mert orosz származásom ellenére minden különösebb megerőltetés nélkül az asztal alá tudott inni. Ez pedig több éve tartó barátságunk során gyakran előfordult.

- Hiába van a génjeidben, hogy bírod a piát – mondta – mert én minden hétvégémet esküvőkön töltöm. Keresztény esküvőkön, polgári, zsidó, és iszlám szertartásokon. Leszarom mindegyiket, de utána van sok ital mindig. Ingyen. Házi, kóser, satöbbi. Általában rám is fér, tudod? Az a sok sírás meg kényszervigyor. Pár év után meg mennek a válási perek. Azokról miért nem kérnek fotót? Öszinte érzelmek! Őszinte gyűlölet, harag és kétségbeesés!

Régebben én is fotózni akartam. Vettem is egy elég drága gépet, majd beiratkoztam egy még drágább tanfolyamra, hogy megtanuljam használni. Ott találkoztam Annával, aki legalább annyira volt profán és cinikus, mint amennyire szép és tehetséges. Mondanom sem kell, mennyire megragadott ez a furcsa és ritka kombináció. Hamar összebarátkoztunk, már amennyire férfi-nő összebarátkozhat, és a tanfolyam után is heti rendszerességgel jártunk kocsmázni. Nem tudom, hogy ő mit látott bennem. Messze nem voltam olyan érdekes vagy izgalmas, mint ő. Se tehetséges. Se szép. Se semmi. Miután megnéztem a képeit, nem is erőltettem tovább a fotós karrierem. Pedig elmondása szerint ő „szart az egészbe”, csak meg kellett élnie valamiből. Ehhez képest pár év alatt olyan szintre jutott, hogy egy hétvége alatt megkeresett annyit, mint én egy hónapban.

- Egy dolgot mondj meg. Hogy a francba lettél ilyen sikeres, ha nem csinálod szívből, ha nem vagy őszínte? – kérdeztem Annától, az ötödik kör vodka után már kissé összeakadó nyelvvel.

- Pontosan azért. Itt kezdődik a profizmus, Iván! Ez a szívvel-lélekkel hozzáállás az amatőröké. Az érzelmi közelség elrontja a kompozíciót. Fontos a tökéletesség, és ami szívből jön, az nem lehet tökéletes. – válaszolta hevesen. Lehet, hogy a sok vodka hatását éreztem, de nem bírtam ki, hogy ne röhögjem képen.

- Na, ugyanígy fogok nevetnni a karriered hanyatlásán, ha majd egyszer jól feltör belőled a sok elfojtott őszinteség, és a képeid csupa homályos, meg kiégett, meg allule...alulexplo...

- Alulexponált. Nehéz szó...Még egy kört?

            Az évek alatt szokássá vált, hogy mindig felhívom Annát megkérdezni, hogy mégis mit csináltunk az előző este, mert a memóriám az efféle ivőversenyek alkalmával gyakran kihagyott. Ezen a reggelen is ez lett volna az első cselekedetem. Épp nyúltam volna a telefonomért, megnézni hány óra, mikor váratlan obstrukcióra lettem figyelmes.

            - Úristen, hiszen te itt vagy! – sikoltottam fel. Dedukciós készségem Sherlock Holmes-éval vetekedett. Erre Anna, az esküvői fotós, felült az ágyamban, és így szólt:

            - Helyes megállapítás. – ásított - továbbá egy óra múlva a stúdióban kell lennem, úgyhogy kurva gyorsan engedj ki.

            Nőt ilyen gyorsan felöltözni még nem láttam. Se puszi, se pá tűnt el azon a fagyos, januári reggelen.

            Ezután nem nagyon kerestem. Zavarban voltam, és nem tudtam mire vélni a történteket. Sokszor gondoltam rá, hogy felhívom, de...minek? Jól tudtam, milyen cinikus. Inkább vártam. Ha akar valamit, majd megkeres...

2

            Január 15. Olyan hideg volt, hogy a vizeletminta, amit a kabátom belső zsebébe rejtettem, látványosan gőzölögni kezdett. Próbáltam minél feltűnésmentesebben közlekedni az utcán, meglehetősen kevés sikerrel. Szinte áldásos megkönnyebbülés volt, amikor megpillantottam a kórházi rendelő épületét. Kétségbesetten próbáltam bejutni az ajtón, mikor meghallottam egy női hangot a hátam mögül:

            - Kifelé kell. – szólt ő. Megfordultam és egy fehér köpenyes fiatal nő állt ott, kezében egy hamburgerrel. Egy pillanatra teljesen ledermedtem meglepetésemben, és ez pont elég volt arra, hogy észrevegye a belső zsebénél gőzölgő kabátom.

            - Szívműködése rendben van? – kérdezte, majd egy halvány félmosollyal bement az ajtón és otthagyott. Őszintén reméltem, hogy nem látom újra. A kórház belsejében odamentem a térképhez, és elkezdtem keresni a labort. Bent rendesen fűtöttek, de nem mertem levenni a kabátomat, félve a következményektől. Izzadtan bóklásztam egy darabig az épületben, mikor végre megtaláltam, amit kerestem.

            - Jó napot! Leadnék valamit! – nyújtottam be az iratokat a pultnál, kerülve a szemkontaktust.

            - Szerintem tegezhetjük egymást. – Félve fordultam oda az ismerős hangra. A nő volt az, aki meglátott az ajtónál. Ugyanaz a cinikus félmosoly. Odanyújtott elém egy üveget. – Töltsd meg félig.

            - Igazából már előredolgoztam kicsit – majd elővettem az üveget a kabátzsebemből.

            - Áhá. Ez mindent megmagyaráz. – csillant fel a szeme – Igazából kár. Már azt hittem odakint, hogy értem lángol a szíve.

            Lillának hívták, laborasszisztens volt. Fél év múlva úgy döntöttünk, hogy összeházasodunk.

3

Az esküvőt szervezve eszembe jutott Anna. Már hónapok teltek el a kis incidensünk óta, de nem hívott fel. A dolgot elévültnek tekintettem, és úgy döntöttem, hogy felkeresem. Mondtam, hogy találkozzunk a régi törzshelyünkön, és igyunk meg valamit. Örömmel igent mondott, de mintha egy kis neheztelést hallottam volna a hangjában. Mikor leültünk a régi asztalunkhoz, megbizonyosodtam róla, hogy megérzésem helyes volt.

            - Kíváncsían várom, hogy elmondd, hova a faszba tűntél? – indította a beszélgetést.

            - A hosszú vagy a rövid változatot?

            - Amelyiket hallani szeretném.

            - Össze fogok házasodni valakivel... – Anna arcából egy pillanatra kifutott a vér és holtsápadt lett - ...meg úgy néz ki, apa leszek.

            - Gratulálok. Hülye birka.

            - Sejtettem, hogy osztod majd az örömöm...

            - Várj, azt is kitalálom mit akarsz kérni. Azt szeretnéd, hogy fotózzak, és mosolyogva asszisztáljak ahhoz, hogy beállsz a sorba a többi kibaszott nyárspolgár közé. – Hallgattam. Nem igazán tudtam neki mit mondani. Tiltakoztam volna, de végsősoron igaza volt.

            - Még átgondolom. – szólt, majd felállt az asztaltól és kiviharzott az ajtón.

            A következő nap felhívott délután. Hallatszott a hangján, hogy lehiggadt és átértékelte a dolgot.

            - Tényleg csak azért hívtalak téged, mert szeretném ha ott lennél, mert érted, fontos vagy, és ez sokat számít nekem.

            - Túlreagáltam, ennyi. Nem ilyen bejelentésre vártam tőled fél év után. Vállalom, persze. Jó lesz.

            - Nagyon köszönöm. Tényleg.

            Az esküvőt pár hét múlvára szerveztük, és le is zajlott annak rendje és módja szerint. Minden a terv szerint alakult, mindenki boldog volt. Szansájn, hepinesz. Anna azt mondta, hogy még retusálja a képeket, de egy hónapon belül biztosan küldi a nyomtatott albumot. Furcsa volt, hogy úgy beszélt velem, mint egy ügyféllel, és valahol sajnáltam is, de ez van, változnak az idők. Bárhogy is fájt, de tovább kellett lépnem. Már nem tudtam azonosulni azzal a cinikus, „szarjunk-bele-mindenbe” világnézetével, sem lépést tartani vele a kocsmai ivászatok alkalmával, sem röhögni ahogy a fiatal, reménykedő párok szánalmasságát írta le. Talán kinőttem? Talán. Úgy éreztem én tartok valahova, ő meg még mindig egyhelyben áll, ugyanott tart, mint 5 éve és őrlődik magában. Hiába van valakiben ennyi tehetség, ha nem hagyja magát, hogy boldog legyen. Nem akartam olyan rideg és érzelemmentes lenni, mint ő.

            Egy nap csomagot hozott a posta. Egy vastag, bőrkötéses album volt benne. A belső borító alján alig látható betűkkel, ez állt: „Az őszinteségről.” Belelapoztam megnézni a fényképeket, amiket Anna az esküvőnkről készített.

Az összes homályos volt és alulexponált.